Sok embernél látni, hogy kifele él, a külvilágnak és az elismerésnek. Rengeteg felszínes emberi kapcsolattal veszi körül magát, nem bír két percre egyedül maradni otthon és fél attól, hogy nem dícséri meg valaki. Nincsenek úgy igazi tervei és mint egy robot üzemel a hétköznapokban. Természetesen akinek nem inge, az ne vegye magára.
Mindig szomorúan látom, hogy az emberek másoknak és nem maguknak élnek. Hogy nem keresik meg magukat, nem táplálják igazi céljaikat és elsodorja őket a felszínes külvilág. Hogy párkapcsolataikat nem megoldani próbálják, hanem ha gond van, hárítanak a másikra és kidobják az ablakon, mondván, majd jön a következő és vele majd jobb lesz. Nem gondolom, hogy jobb lesz, mert a problémák amik előttünk tornyosulnak, ugyanúgy ott lesznek egy új kapcsolatban. Inkább itt és most kellene megoldani. Leülni és elmélyedve átbeszélni a másikkal, hogy mi és hol romlott el. Ha nagyon nem megy, természetesen el kell engedni az egészet.
De ehhez kellene egy nagy adag nyitottság, bátorság és önkritika is, hogy ki merjük mondani a másiknak, hogy: "Nézd, nagyon sajnálom, hogy.." Jó lenne ezt szívből és igazi meggyőződéssel megtenni. Jó lenne igazi barátságokat táplálni, nem csak felszínes, buli haverságokat. Tudom, hogy sok embernek ez jó és kell és lehet sokan megköveznek ezekért a gondolatokért, de inkább a minőségre utazzunk, mint a mennyiségre és felszínre. Jó lenne magunkat megismerni jobban. Meghitt hangulatokat kreálni magunk köré. Kívül-belül igazi harmóniát létrehozni. Most ünneprontó leszek és ez biztos, hogy nem a Mérleg oldalam megnyilvánulása, de egyedül jövünk a világra és egyedül is halunk meg. Ez az életünk rendje. Tehát jobb, ha megtanulunk magunkkal szívvel-lélekkel együtt lenni, néha csak úgy elmerengeni, csöndben lenni vagy csak egy jó könyvet elolvasni. Fontosak az emberi kapcsolatok és barátságok is kellenek, de nem ötmillió. Elég pár ember igaz barátsága, szíve. Azt az energiát, amit kifele fordítunk, érdemes lenne a családra, párkapcsolatra vagy önképzésre áldozni. Annak táplálására, rendezésére. Közös programok eltöltésére. Közös beszélgetésekre. Meghitt közös vacsorára, sétára, kinek mi az ízlése. Mindezt oly módon, hogy ne kelljen utána az egész világgal megosztani, hogy mit ettünk reggelire. Ez a kifele élés rengeteg energiát elvesz belőlünk. Nagyon szétzilál. Olyanok leszünk tőle, mint egy lemerült elem. Az is sok energiát elvesz, hogy figyeljük a másikat és elvárjuk tőle, hogy a mi szabályaink, nézeteink szerint éljen és azt képviselve mellénk álljon. De amikor már az illető más irányba fordulna, akkor ellene megyünk. Ez biztos nem az elfogadásról és szeretetről szól. Nagyon gyakran szembesülök ezzel a problematikával és mindig elszomorodok. Akit szeretek, annak szívből jót akarok és ami neki jó, azt elfogadom. Lehet, hogy elmondom neki, hogy nem értek vele egyet teljesen, de pártolom az útját. Hiszen azért lettünk barátok, társak, mert a másikat szerettük meg, úgy ahogy van. Ehhez viszont az egót és saját elszalasztott dolgaink következtében érzett haragunk le kell tenni.
Ne azért csináljunk valamit, mert a másiknak az már megvan, megtette és túl akarjuk licitálni. Azért csináljuk, mert szívből arra vágyunk és örömmel tölt el minket annak a tevékenységnek a végzése. Ne akarjunk másoknak megfelelni. Magunkat magunkhoz mérjük és a saját utunkat járjuk bátran, hittel, szívvel és lélekkel. Ne féltékenykedjünk, hanem inkább higgyük el, hogy mi is képesek vagyunk terveink megvalósítására. Legyünk egyediek és bátrak! Nézzünk szembe saját elfojtott démonjainkkal. Fogjunk kezet velük, simogassuk meg őket, mert tükröt tartottak, majd engedjük el.
A kifogás általában az, hogy nem tehetem meg, mert dolgoznom kell, pénz kell, nincs időm, gondjaim vannak. Éppen ezek a gondok. Ha ezeket megoldanánk, a többi is megváltozna kívül, az általunk oly nagyon szeretett kirakatban, külvilágban. Lehet, hogy idealista vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése